Gyermekként még tiszta és őszinte gondolataink vannak. Majd a környezetünk hatására – ahogy nő az Én tudatunk – elkezdjük felvenni a viselkedési szokásokat. Attól függ ki milyen gondolkodású emberek között él és fejlődik és hogy eredendően milyen tulajdonságokat hozott magával – a kettő együttes hatásából kifejlődik a személyiség.
A családunkat tudatosan választjuk mielőtt leszületünk. Lélekként vagy „magasabb tudatként” – mindegy hogy nevezzük – felépítünk egy élettervet amiben meghatározzuk az életünk résztvevőit. Az eddigi tapasztalásokból kialakultak különböző alaptulajdonságok – amelyek ebben az életben a feladatot jelentik számunkra.
A lélek úgy választ családot – hogy az tökéletesen beintegrálódjon abba a fizikai formába – ami őt megtestesíti majd.
A szülők – nagyszülők és még 7 generációig felmenően – a genetikai tulajdonságokra és viselkedési szokásokra úgymond szüksége van ahhoz – hogy azt és úgy tapasztalja meg ahogy majd történik. Ezek a megtapasztalások formálnak minket azzá – amivé válnunk kell.
Az a téves mondás – hogy „az ember a rokonait nem válogathatja meg” – itt megdőlni látszik. Ugyanis az életünk összes szereplője a maguk jellemző tulajdonságaikkal – mind mind meghatározzák azt hogy kik vagyunk és mivé válunk – hiszen mindenki hatással van ránk – épp úgy ahogy mi is hatással vagyunk mindenki másra.
Ez a kölcsönhatás az - ami az emberek közötti kapcsolatokat jellemzi.
A változás örök folyamat. Ahogy ezen az úton haladunk – életünk szereplői is cserélődnek – persze állandó résztvevők – mint például a szülők vagy a testvérek egy életen át megmaradnak ugyanabban a szerepben. A házastárs már nem biztos. Az egy napi szintű tanítást jelent az életünkben – amikor együtt élünk valakivel és nap mint nap szembesülünk az ő pozitív vagy akár negatív tulajdonságaival.
Ilyenkor kell mély és teljesen őszinte önvizsgálatot tartani. Sokszor nehéz elfogadni – de a másik emberben mindig a magunk tulajdonságait látjuk meg. Persze nem pontos tükörként – de tükörként szolgálunk egymásnak. Ha ezt megértjük – akkor már tudjuk hogy sohasem a másik emberre haragszunk – hanem arra a tulajdonságra ami bennünk is meg van – tehát magunkra.
Az ego azonban nem engedi – hogy ezt egyből felismerjük. Könnyebb útként inkább haragot vagy gőgös indulatot generál bennünk – hogy a másik embert hibáztathassuk azért mert ő olyan hazudós – agresszív – rendetlen – aljas vagy törtető … stb. Mikor már az ego lassan visszahúzódik – akkor kezdjük meglátni – hogy lehet hogy mi is éppen olyan hibásak – agresszívak – hazudósak … stb lehetünk egy-egy esetben. Éppen ezért senkit nem szabad megítélni azért amilyen. Ha bennünk nincsenek meg azok a negatív tulajdonságok – akkor semmilyen érzelmet nem tudnak kiváltani. Ha pedig valamely embertársunk negatív tulajdonsága megütközést – dühöt vagy más érzelmi reakciót vált ki – akkor bizony jó okunk van elgondolkodni azon – hogy mit keres bennünk ez az érzelem és miért jött elő egyáltalán. Talán én is hasonlóan viselkedem és a szembesítés az ami felháborít?
A legfontosabb – hogy ne menjünk önmarcangolásba – hiszen senki sem tökéletes. A hibáink – már ha annak mondhatók – pont arra jók amiért bennünk vannak: hogy tanítsanak minket. Éppen ezért a legjobb amit tehetünk ha felismerjük hogy ez már megint az ego megnyilvánulása - egyszerűen csak mosolyogjunk magunkon mindaddig – amíg egyszer csak már nem fog megnyilvánulni bennünk.
Ha ezt az utat járjuk egy csodás megtapasztalásban lesz részünk – ami ugyan néha nehéz és fájdalmas – de pont ezért csodálatos.